Kopasz Tamás gesztusainak megfegyelmezése művészettörténészi eszközökkel

 

A művészettörténész, még amikor alaptevékenységéhez képest olyan mellékesnek látszó alkalmi feladatokat is lát el, mint egy kiállítás megnyitása, egy pillanatra sem felejtheti el, mit várnak el tőle és mire kötelezi őt szakmájának konvenciója. Miközben nyilvánvaló, hogy közelebb kell hoznia a művet és a művészt a közönségéhez (netán leendő vásárlójához, megbízójához és gyűjtőjéhez), meg kell értetnie bizonyos nehezen érthető mozzanatokat a műveivel kapcsolatban; miközben tekintélyének minden súlyával méltányolnia kell  a művész teljesítményét, sőt dicsérnie, ráadásul ad hominem, mások előtt szemtől-szemben - a mű-vészettörténésznek meg kell maradnia művészettörténésznek, egy kicsit hasonlatosan az orvoshoz, akit kötelez hippokratészi esküje. A művészettörténész pedig, akár tetszik, akár nem, olykor unalmas és fárasztó munkával kategorizál, (ezt megelőzőleg definiál), tipologizál, leltároz, jelentéseket állapít meg, összefüggésekre mutat rá és folyamatokat rekonstruál. A művész pedig, hiába is berzenkedik, végül is tudja, hogy erre szüksége van, ez a történészi munka az, mely őt - divatos szóval - beemeli a kánonba.

     Mindezt azért kellett előrebocsátanom, mert gyakran panaszkodunk, hogy nálunk a képzőművészetnek nem jár társadalmi megbecsülés, aminek az az oka, hogy nincs képzőművészeti kultúra, ugyanis nincs művészetkritika és nincs nyelvünk mellyel a művészetről beszélni tudunk. Márpedig abban a pillanatban, hogy elkezdünk beszélni a konkrét műalkotásokról, máris létrehozunk egy nyelvi közeget, s ha ezt helyesen alkalmazzuk a művekre, máris kritikát írunk vagy mondunk, a kritikának a helyes, alkalmas leírás és interpretáció értelmében. Ez a lehetőség tehát bármikor fennáll, és élünk is vele.

    Ugyanakkor ez a munka, a kritikus és a művészettörténész munkája fölöttébb ellentmondásos. Ugyanis tárgya, a műalkotás, számos olyan mozzanattal rendelkezik, amelyeket valószínűleg lehetetlen megnevezni, leírni és értelmezni. Viszont ettől válik aktuálissá a mű: aktualizálom a megszólítással, a megnevezhetetlen mozzanatok újra meg újra megkísérelt körülírásával. Ha véletlenül sikerül egy pontos megnevezésre mégis rátalálnom, mintegy rövidzárlat történik, az "elbeszélő" és a "hallgató" egyaránt kielégül, nincs miről beszélni, s a mű - legalábbis időlegesen - elveszti aktualitását. Más kérdés, hogy később valószínűleg ismét aktualizálható. Az "aktuális" szó magyar fordítása egyébként: időszerű, korszerű. Az Élet és Irodalomban olvasom: "Ízleld ezt az összetett szót: korszerű. Olyan szerűség. Az igazi művész mindig a kor ellenében dolgozott." (Koppány Zsolt) Nem tudok vele egyetérteni. Szerinte talán a "koros" lenne a helyénvalóbb? Az igazi művész nem a kor ellenében dolgozik, mert az "retro" lenne. Maradjunk az aktuálisnál.

     Miért aktuális (időszerű, korszerű) Kopasz Tamás művészete?

     Ennek a kérdésnek alig van köze az olyan kérdésekhez, hogy tetszenek-e Kopasz Tamás művei, jók-e ezek a művek, értékesek-e, fontosak-e stb. Rájuk lehet magánemberként, költőként, laikusként stb. egyértelmű igenléssel válaszolni. Mi most a művészettörténészi, kanonizáló, kritikusi, értelmezői, kreatív befogadói válaszokat keressük. Kopasz Tamás esetében az aktualitás kérdése - azt hiszem - az informel aktualitásával van összefüggésben.

    Az informelről azért nagyon nehéz valamit is mondani, mert a műfaj szándéka szerint (ha van ilyen) a művek nem ábrázolnak, nem "fejeznek ki", bennük egyszerűen (egyszerűen?) az anyag mutatja meg önmagát, esetleg az anyag önmozgásának és a művész mozgásának eredőjeként. Kopasz egy korábbi periódusában arra törekedett, hogy különös anyagegyütteseket hozzon létre, velük képezzen faktúrákat. Ott a mozgásnak még nem volt akkora jelentősége, mint most. A már-már tautologikus informel mégsem ürült ki, olyan energiák halmozódtak fel benne, hogy a poszmodern elmélet csak nagy nehézségek árán tudta a Clement Greenberg-féle doktrína trónfosztását végrehajtani.

 

    Kopasz Tamás képeit először le kell írni. El kell róluk mondani, hogy milyen színűek, milyen foltok, milyen vonalak, milyen ecsetvonások vannak rajtuk, ezek hol és milyen irányban helyezkednek el (többnyire zűrzavaros gubancokat, kusza fonadékokat alkotva). Ez a leírás a végtelenségig folytatható, de előbb-utóbb mégis kiürül. Aktualitását veszti. Ekkor azonban észre kell vennünk, hogy a mű a saját keletkezéséről beszél, vagyis arról, hogy milyen emberi mozgások lenyomataként jött létre. Pontosan rekonstruálható e gesztusok és műveletek nagy többsége, de arról, hogy mit érzett az alkotás közben a művész, és milyen érzelmeket, indulatokat vált most ki belőlünk, történészként nem tartjuk jogosnak elárulni. Magánügy. Helyénvalónak érezzük ugyanakkor, ha egy pályatárs, a Győrben élő Tolnay Imre szinte extatikus sorokat ír le róla: "a Szerelmes képek túlfűtött lelkiállapotról, robbanó belső feszültségről tanúskodnak és egyben az anyaggal való küzdelem lenyomatai is. Rituális falak ezek, átélt események szenvedéses-szenvedélyes nyomai, erős ösztönös, irracionális töltéssel. Míg imént említett sorozata - durva felületei, véletlenszerű, dekomponált részletei, szabadon csapongó gesztusai - egy romlott világ megtestesülésének tekinthetők, addig az Aranykor ciklusnál egyensúlyba kerülnek a véletlenszerű és tudatosan alakított minőségek. Az Aranykor egyszerre idézi fel a vad társadalmak "primitív" tisztaságát és a civilizált ember Árkádia iránti vonzalmát, amit Poussin óta Gauguintól Rodinig oly sokan éreztek  (...) Megidézi, átértékeli, megújítja, újjászüli a re-naissance kor egyik műfaját, a portrét. Ezzel ugyanakkor firtatni kezdi az emberhez, a testhez, a szellemhez - így az emberfelettihez, az anyaghoz, a teremtéshez való viszonyt is. Az arc mögötti világot kutatja, s ehhez a festészeti vagy szobrászati matéria mögé nyúl. Facsarja a festék-húst, térbecsavarja a vasat, gyúrja, patinázza, égeti a gipszet. Kopasz művei a művészet ősi, írásbeliség előtti rituális korának beavatási kellékei, de mindig frissek, megújulást hordozók és személyesek. Most is saját, személyes, intim reneszánszába avat be: használhatatlan sisakokat, értelmetlen vérteket kreál, melyek mögött és körül öntörvényű organizmusok burjánzanak." Egy művész, még inkább egy költő megengedheti magának, hogy transzparensnek tekintse a vásznat és fejként értelmezzen egy függőleges tengelyű szabálytalan formációt, a művészettörténész azonban jobban teszi, ha óvakodik a metaforáktól. Elégedjen meg azzal, hogy tautológiák létrejöttének a tanúja. A csinálás szenvedése és gyönyöre számára titokzatos és megmagyarázhatatlan.

     Azt azonban megállapíthatja, hogy a műben energiák sűrűsödnek és csapódnak le, s ha a művész egy címmel feljogosítja arra, hogy valami Szerelem-félére asszociáljon, akkor méltán következtethet arra, hogy az alkotás nagy feszültségekkel volt terhes, befejeződve pedig reá kielégülés és elnyugvás következett. Hasonlóképpen, a művészettörténész vágyat érez a megmagyarázhatatlan megközelítésére, a leírásra és még inkább a körülírásra s belefárad, kimerül. Ismét erőre kap, folytatja, de egy idő után megint ellankad. A mű számára aktualitását veszti.

     A művészettörténészi aktualizálás annyit tesz, hogy a művet az itt-be emeli, majd - mint egy hajót (metafora!) - a történelem folyamatába állítja. Természetesen változik a helyzet valamelyest, ha a most egy kiállításmegnyitás jelene, a művészettörténész pedig én vagyok és különösen vigyázok arra, hogy csak olyasmit mondjak, ami megkérdőjelezhetetlen. A tényszerű leírások és következtetések, a megállapított összefüggések azonban megint csak kimerevítik a mozzanatokat s a mű kikerül az aktualitás hatósugarából. Vágyat érzek arra, hogy kilépjek a regisztráló történész szerepköréből. A határsértésről lenne még mondanivalóm, de nagyrészt közölhetetlen.

      Kopasz Tamás művei aktuálisak, mert rengeteget tudnék még róluk mondani.

                           

                                                                             Beke László

(elhangzott Kopasz Tamás ... reneszánsz... című kiállítás megnyitóján, 2002. December a Meander Galériában)