A tasizmus modern eszméi, "harmóniák", mindent az egyidejű kontrasztokra alapozni, nem törődni az egymásutánisággal, a kibontakozásokkal, a tervvel - mindez jól egybevág az eszmék állapotával. Abból származik, hogy a kezdetek jelzésére - a születés állapotára - szorítkozunk.

Ez a törekvés arra indít, hogy visszatérjünk a pszicho-fiziológiai események mentén, és megkíséreljük csakis a legkezdetibb mozzanatokat rögzíteni. - Azokat, amelyek még a fotografikus benyomásokat is megelőzik.

"Mindenek előtt tehát érzékenységet kívánunk a művésztől. Szó sincs több ügyességről. Nem azért teszünk feléjük egy félfordulatot, hogy valami többet kapjunk tőlük, mint amennyit mindenki lát, hanem hogy valami kevesebbet."- írta a 20. század elején Paul Valery, s szavai, talán nem is különös módon, semmit nem veszítettek érvényükből - ahogy mondani szokták. Kopasz Tamás újabb festményeivel és grafikáival kapcsolatban pedig különös, új fénytörésben kapnak értelmet; vagy még pontosabb, ha azt mondjuk: a művész aktuális munkáinak kölcsönöznek rezignáltan opálos reflexeket.

Kopasz Tamás eksztatikusan áradó, túlcsorduló expresszivitással festett művei a verbalizálhatatlan festői mozdulatok szabad áramlásának lenyomatai. Gesztusai ugyanakkor - az ellentmondással együtt - fegyelmezettek, legalábbis színeinek visszafogottsága, a közelítés a monokromitáshoz arra utal, hogy a képein rögzülő "esemény" lezajlása fölött mindenképpen meg akarja őrizni kontrollját. Úgy tetszik, az archaizáló pátosztól sem idegenkedik - korábbi munkáin éppen egy történelmen kívüli történelem heraldikája is sokszor motívummá vált -, ám mostanában egyre nagyobb szerepet szán a kihagyásnak, a hallgatásnak, az "üresség" tiszteletének.Semmi sem kényszerít rá, hogy leírjam, talán csak az együttérzés: félelem (riadtság, ijedelem, rémület) és líra árad Kopasz Tamás képeiről...

 Hajdú István