Hidegtál

(Javaslatok, prózatételek Kopasz Tamás "Négypuhaujjbegy" avagy Levelek D. G.-nek c.képeihez)

 

I/A    Miféle jövő, már itt is van, január, február, március, nulla fok, plusz egy, plusz kettő, üszkösödik a tél, elfeketül, lassan, elfeketült, ez hiányzott, gondolod, a fekélyes égbolt, ahogy a felhők fehérednek, a tettetők; ablakszemek, mindent ablakszemeken át látsz, látod, hogy csirkét vágsz, kirohansz az udvarba, elkapod és a fejét szárnya alá dugod, egy rossz késsel nyiszálod torkát, érzed, ereidet fölnyitja a tudás..., miféle jövő?

 

I/B    A rossz képeket senki sem szereti. Mondod. Viszont már nem lehet mit tenni, odakint az utcán, hánysz. Egy papírfecnivel megtörlöd a szádat, benzinszagú napfény. Szédelgő idegeid beszélnek le arról, hogy melegebb helyet keressél. "Még és Már". Már és Még. Mintha egyszer s mindenkorra túl lennél rajta, azon, hogy egy melegebb hely valamit is jelentene. Maradt egy nap, egy hét, üvegszerűen, sápadtan, maradt megint egy hónap talán, és még egy, egy koranyári vasárnap hajnal.

Olyan, mint a jövő, minek leszedték a körmét az összes körmét a bolondok.

 

II/A    Itt fekszik az ujjnyomaim között a lány. Gondolod. Csillagtalan éj, még ébren van. Az ablakpárkányon összegyűlt eső folyton lemarad az alatta lévő sík(lemez) erezetéhez képest.

 

II/B    A test épp’ attól függ, hogy láttad már vagy sem; ám ez nem az emlékezés játéka -, ez a vágy esélye, a birtoksúly; olyan, mintha egy "mellkaskosárban" ereszkedne alá a Nő, négy végtagja ernyedten himbál, a figyelő szempár mint egy ELLENŐRZŐMÉRLEG patinás serpenyői, ennyi gramm bizonyosság, annyi gramm bizonytalanság, azután az idő szolgái a  mosoly gépzsírjával kenik be a képmásokat.

Lehet, hogy nem ismeritek föl egymást többé?

Odakint, a háztetők között egy jókora fénynyaláb, a Hold visszfénye lehet; az ablak előtt áll a lány, egyetlen pózba merevedve. Majd vetkőzni kezd, meztelenségének stációi szagtalan fekete sebek a trükkös ablakszárnyakon.

 

II/C    Mérlegelni egy vetkőzés minden mozdulatának lehetséges súlypontját, hová kerül, merre billenti a figyelőnek lelkét. Annak egyensúlyozó szavai, nüanszai stb.

Hogy az ember csak az érzékisége miatt lesz kimenthetetlen innen.

 

III/A    Egy száj, néma, néma és kék és rózsaszín, egyfelől kék, másfelől rózsaszín ajkak, hanem már nem is kék, nem is rózsaszín, az ajkak mozdulni látszanak, mozdulnak, de nem nyílnak, túl távoliaknak tűnnek, valami szakadék, és hó, nem, tó, a víztükrön gyógyszerkapszula, fenn az égen látszik a Tejút, a szótól, s a látványtól nemkülönben gyermekkorodtól a hányinger fogott el , hússzínű, szerteárad a tér és kivirágzik -, hánynod kell. Egy gótikus székesegyház ablakmélyedésében ülsz, előtted egy típusfa, mellette törökülésben egy lány. Mintha valaki azt mondaná, "Már nem a vénád lüktet, a tű." "Dobd fel magad és felejtsd el...!"

Ez a valaki fölírja neked spirálfüzetedbe a következőket. Rémlik a fekete, göndörkóc hajfürtök mögül elővillanó tekintet, véreres szemek, vagy inkább porcelán szemfehér és festett pont a mélyvörös pupilla(?), és az ügyetlen mozdulat, ahogy a noteszt kord zakód zsebéből kiemeli. Miért mosolyog? Fél? Retteg? Mindenesetre a következőket írja fel tehát.

 

Így telik az idő, hajolgatással, keresgéléssel, mint az életben, tisztára olyan!

 

A levest soha nem hozzák jókor, vagy túl forró, vagy már langyos, mintha az emlékezet kiszámíthatatlanul felcsapó illetve kihúnyó lángja fűtené illetve hűtené, már nem is bosszankodunk.

 

Minduntalan elképesztő feszuültséggel tölt el az úgynevezett társasági élet; nem is az alakok, egyenként, hanem gesztusaik, grimaszaik együttese, az egy és oszthatatlan grenadírmars, ahogy elneveztem iszonyatom e tárgyát. Soha nem teszek ellene; eleinte igyekszem minden pillanatát kiélvezni, és mikor már majd' kiugrik a szívem, akkor a faliórára nézek, koncentrálok, előbb megállítom a másodperc-, aztán a kis-, majd a nagymutatót. Hogy ebből mi következik?

 

Mi az, amit élménynek nevezhet az ember? Tettem föl egy bánattal telt nap végén a kérdést. Akárminek is miért lenne oka a semmi? Nemhogy a bánatnak, még a végtelen közönynek sem volna úgymond "okozója", legföjebb "sztrájktörője". Vagy?

 

Az ember, gondoltam, mint egy konténer -, csak tartja, "magában viseli" a szart, a káposztatorzsát, az előhívatlan filmkockát, a divatjamúlt hasonmást. Stb. Mind ez is csak a semmit határozná meg? Mint lepkehányás? Vérzsivaj? Ez mind még az élménytelen lét alapját képezheti csak. (Aludni térek meg.)

 

Én egy nő vagyok?

 

Nem akarom megnézni magamat a tükörben; feltételezem azért hogy van egy tükör, feltételezem azért, hogy vagyok, de nem feltételezem azt a hajnalt, mikor súlyos álomból ébredve váratlan színtisztán telítődik énem az Éntelenséggel. Ez sem félelemmel, sem szorongással nem jár, jóideig nem, aztán mintha ezt az úgynevezett Éntelenséget lassanként körbevenné, körülölelné valami szorongásféle, s mikor bizonyosságot nyerne, hogy ez az, az elviselelhetetlenségig az, akkor váratlan helyet cserél egyike a másikával, a világszerű Éntelenség anyagában a szorongó ember érzete/állaga - mindösszesen ez jelentené az Ént? Nem egy adottság-, gondolom hajnaltájt, elfeledkezvén arról, hogy megnéztem magam a tükörben vagy sem; ám az ábrázatomról megjelenik egy kép, a szemeim, egy lélek szemei látják nyilvánvalóan, szóval, hogy semmiféle élményre nem kerülhet sor e váltás kivételes pillanatai nélkül...!

 

Kívül fagyos szél, belül láziszap; körbe’ áll egy kislányka? Átrázhatatlan vagy. Egy slukktolvaj!

 

        Most olyan, mintha betereltek volna egy óriási arénába, ahol, amikor meglátnak, egyszerre mindenki megsiketül s megnémul, hanem gesztusaik őrjöngőek továbbra is, egy pillanatra sem hagy alább a tébolyító ünneplés. Mit ünnepelhetnek?

 

Homlokomat nekitámasztanám a levegőnek. Egy négyzetnyi levegőnek. Vagy föltépnék egy négyzetnyi levegőt. Gyeptéglát, levegőből. Inkább legyen szellőzőrács! A szellőzőrács feltépve, a homlok nekitámasztva, lélegzet visszafojtva, ez az, saját légtér, itt vagyok, egy sajátos légtér fogságágban, baszhatom...! (Hogy beszélsz?)

 

Emlékezel arra, ahogy nézel vissza rá, mintha csak az ablakmélyedés nézne vissza rá, nélküled, patetikusan, teljes elhagyatottságában. Nem az üresség egy formája látja viszont őt, hanem az, hogy másmikor látod. Ennek az időpontnak a meghatározására ugyanakkor nem vagy képes, nem szójáték csak, nem vagy képes ma sem... ( Újra lenni kell. Mondjuk így.) De: "Ki ad nekem egy új életet?"

 

Egy színes, festett üvegkupola alatt vagyok. Fekszem és el kezdek forogni lassan mint egy fekete propeller. Mit jelentsen ez?

        "Minden oldalról világok vesznek körül, s azon felül mindenben világok rejtőznek..."

 

Világok rejtőznek, és majd riadtan menekülnek, akárha madarak riadnának fel tőled, a te akaratlan mozdulataidtól, egy indiánnak a kába szárnycsapásaitól -, ez lesz majd, ha te egyszer nekiindulsz. És nekiiramodtál, ki tudja, hányadik alkalom. Volt alkalom.

 

IV/A    Mi ez az elképesztő nyugalom a nyugalomnak ez az abszolút teljessége, amit az étel, az ital jelent, vagy az, amit nem láthat a szem és mégis képet alkot róla az elme, vagy az, hogy az agy munkája tökélyre fejlesztve, és nem emlékezik, de akkor is az emlék látványát akarja, a látványt akarja és megragadja, és nyugodt lesz a hang újfent. Nyugalmat teremtettünk. Mondjam ez ki én? Kérded. Mindent azért teszünk, hogy nyugalmat teremtsünk. Itallal, étellel. Elképzelésekkel.

 

V/A    Vannak szavak, melyek kérdés előttiek, melyek talán az emlékezetet sem igénylik, hogy őket megőrizze.

 

V/B    Nincs távolabbi üzenet, az olvasatlan levélnél.. S nincs közelébb (semmi) (szerelem), a megíratlan levélnél. Írod.

 

                                                                                             Solymosi Bálint

 

Budapest,1999 junius 16