Kis Zoltán László - Ablakkeretben  (Kopasz Tamás: Befejezhetetlen sorozatok)

Csupán annyit szeretnék mondani, hogy Kopasz Tamás képeket fest.

De mondok én mást is; például azt, hogy jól van ez így. Mondom: jó, hogy fest! Mert ahogyan Kopasz Tamás ezt teszi, az nagyon hasonlít az élethez. Most voltam "vidéken" (meglátogattam a Természetet), s azt látom, Kopasz Tamás festészetének nagyon sok köze van a földhöz, a vizekhez, az éghez, a tájhoz. Ezek a képek: vegetációk.

Ám ezek a képek a lélek tájai; a személyes én belső képei ezek, s a hangsúly itt nem annyira az "egón", inkább a személyességen van. Amiről a képek kapcsán beszélni lehet, az -mellesleg - tökéletesen leírható lenne a tradicionális esztétika fogalmi rendszerében. És ez már önmagában figyelemre méltó körülmény; nem látok semmiféle "posztkopasz tendenciákat", az alkotó benne van a műben, s maguk a munkák megengedik a hagyományos megközelítést is.

Először is amit a kiállításon látunk, az egy erre az alkalomra (helyre és időre) összeállított műegyüttes. Tudni kell azonban, hogy ez így együtt nem végleges, ugyanezeket a képeket legközelebb talán egy egészen más összefüggésben láthatjuk, s ez, mint a munkákhoz kapcsolódó járulékos elem, egyfajta konceptuális "poszt" - a kiállított dolog lényegéhez tartozik. A kiállítás a látogatónak szól, a bemutatott munkák ilyen módon történő időbe és térbe kódolása a szemlélőtől aktív közreműködést igényel, az értelmezés maga is alkotás, ahány néző, annyi koncepció, legközelebb, máshol megint más, a dolog eleven, megújul, változik, ahogy az élet.

A bemutatók személyes ismerősökké válnak.

De mit látunk ezeken a képeken (és maradok most már annál a sorozatnál, amely a NÉGYPUHAUJJBEGY, avagy levelek D. G.-nek szériából mutat be itt néhányat)? Először is látjuk, hogy van keret. A keret: ablak. Jelentése mindenkor az, hogy ez egy másik világ. Kérdés, mihez képest. Például az európai középkorban az arany keret behatárolt egy szakrális mezőt, ahol az arany már önmagában is szimbolikus jelentéssel bírt. Az ilyen módon keretezett kép az isteni minőségre utal, pontosabban az a világ ott, az ablakon túl, egy magasabb, szakrális értelemben teljesebb világ üzenetét és hívását jelentette a kor embere számára. Kopasz Tamásnál a keret ilyenfajta szakrális jelzéssel nem bír. Mégis érdekes módon felmerül itt mint rejtett forma egy abszolút érvényű jelkép: a kereszt. Miért? Mert Kopasz Tamás képei nem "ablakok". Annál is inkább nem, mert itt sorozatokról van szó.

Amit látunk, úgy tűnik, merő absztrakció - ha van ennek a fogalomnak itt egyáltalán értelme: érzések és indulatok rendkívül közvetlen gesztikulációi, organikus csomópontjai. A látványnak ez az eleven, ha úgy tetszik: fölnagyított pontszerűsége, az életnek ezek a drámai, néha groteszk, máshol inkább lírai, megint máshol éppen tragikus gubancai úgy jelennek meg, hogy nem igényel semmiféle megfejtést, nem lehetséges semmiféle feloldozás, és nem nyújt a néző számára sem semmiféle megváltást. A legprofánabb képek, amiket valaha is láttam. Pogány képek. Mindenesetre ez a pontszerűség fontos lehet. S az üzenet: egy animált élet és sors állapotai, a láthatóvá tett lélek vegetációi. Tudósítás a túlsó partról. A gubanc gubanc marad, annál is inkább, mivel itt keretbe zárva (!), mintegy a reális térből és időből kiemelve jelennek meg. Ezek a levelek Kopasz Tamás legszemélyesebb megnyilvánulásai.

Csakhogy mi ez a keret a képeken?

Kopasz Tamás képei nem világok. Inkább valamiféle fázisképek, egyúttal adott koordináták közé illesztett abszolút pontok. Mert a keret itt a maga vertikális és horizontális dimenziói által jellé válik, és különleges viszonyba kerül a tulajdonképpeni festménnyel, amiről föntebb azt mondtuk, hogy "pontszerű".

De hát végül is mi ez a jel? A függőlegesnek és vízszintesnek szintetikus látása nyomán már a kereszténység előtt is általánosan ismert szakrális szimbóluma: a kereszt. A kereszt, amelynek a metszéspontja a kereszt által jelzett dimenziókat ismerő személyes én, az itt és a jelen. És ez az a pont, amelyet itt közelebbről szemlélünk.

A magam részéről én eddig jutottam. Nem szóltam arról, hogy mi köze van Kopasz Tamás organikus és repetitív festészetének például a zenéhez. (Sok.)

Arról sem beszéltem, hogy micsoda dolog az, hogy: sorozat; és ha sorozat, akkor változatok ezek vagy inkább mondjuk: stációk? (Mondjuk, inkább.)

 

Kiss Zoltán László

 

A kiállítás megnyitójának szerkesztett változata.

Műterem Kiállító, Budapest VII., Dohány u. 16-18. 1999. augusztus 27-től szeptember 21-ig.

Copyright © MaNcs, 2003