Gaál József és Kopasz Tamás párbeszéde

 

Sok olyan tárlatot láttam már, ahol két művész munkáiból válogatták össze a kiállítási anyagot, általában egyikük festő, a másik szobrász, a falakon képek, a posztamenseken szobrok. De még sohasem láttam olyan kortárs bemutatót, ahol a két művész alkotásai ennyire összecsengtek volna, mint Gaál József és Kopasz Tamás kiállításán. Ráadásul ők is meg tudták volna valósítani a kép-szobor együttest, mert mindketten készítenek szobrokat is.  A nehezebb utat választották, együtt egy falon, egymás mellett a nagy teremben, Gaál triptichonok és Kopasz diptichonok. Aki ismeri őket, tudja, mindkettőjükben erős a hajlam a világ sötét oldalának megmutatására, drámai képzeteik kivetítésére, élve boncolják magukat és minket, de ez a kiállítás egyszerűen szólva, fájdalmasan szép lett. A képek nem elbeszélnek egymás mellett, hanem összesúgnak, a festői gesztusok, a rímbe szedett színek egyik képről a másikra hullámoznak vagy éppen átlendülnek, azt hihetnénk egy jól előkészített közös projekt eredményét látjuk. Pedig nem. Gaál olajképei 1998-99-ben készültek, ki voltak állítva Győrben, illetve egyes munkák a Francia Intézetben. Kopasz Reneszánsz című sorozata pedig - mely eredetileg 31 darabos és 2003-as, a művész győri kiállításán szerepelt.

Mindketten már jó ideje a gesztusfestészetben teret nyert szabad kirajzolás, Ujházi Péter szavával szólva, "kibeszélés" mesterei. A lelki-gondolati történések képesítésében, a transzcendens érzések megfogalmazásában sok köztük rokonság, de a képhez való közelítésben eltérő úton járnak.

Gaál József sohasem szakad el teljesen az érzéki-konkrét szférától, a valóság, jelesül a figura elemei, ha átírva, torzulva, foszladozva is, de megmaradnak. Álmaink s ébrenlétünk elmosódott világának fantomjai, köd formálta testükkel, kiszolgáltatottan lebegnek a szűkre szabott terekben. A testetlenségre, a tünékeny látomásosságra való törekvés egyes képeken előhívta a fénnyel telített világos színeket is. Ahogy a folytonos foszlásban testük torzul és csonkul, talán gyötrelmeink is fogynak. A gaáli magánmitológia víziószerű, félelmet keltő és félelmet rejtő lényei a szemünk előtt oszlanak szét, hogy aztán a következő papírlapon az ecsetvonások gomolygásából újraszülethessenek. Vég nélküli körforgásban, ritmikus lüktetésben élednek és halnak el. Gaál József azon kevés alkotó közé tartozik, aki szavakkal is hajlandó és képes megfogalmazni művészi törekvéseit, s ebbe jó belekapaszkodni:"A mimikán, a torzulásokon, a test esendőségén, torzószerűségén keresztül igyekszem megmutatni a frusztráltság okozta hiányérzést, a vágyat a biztonság, a hit után."

 

Kopasz Tamás munkáiban a feszültségek és megnyugvások, a vágyak és beteljesülések a képek egymás alá-, fölé vagy mellérendelt rétegeiben materializálódnak. Kopasz már jó ideje elszakadt és minket is elszakít a valóságtól, megszabadít a való világ szánalmas látványától, hogy egy másik valóságot tárjon elénk, mely, ha hagyjuk, belénk hatol, s legszemélyesebb érzéseinkkel szembesülünk. Kopasz képei vonzzanak és taszítanak, rákényszerítenek a meditatív képzelgésre, a látszólagos kuszaságban kaotikus rend van. Formája van a formátlanságnak. A Reneszánsz sorozat korábbi darabjain a gesztusok egy ovális, fejszerű mező tömbjébe szorultak, a későbbi, itt látható lapokon az ecsetvonásoknak, sokszor inkább dühödt ecsetcsapásoknak csak a papír széle vagy a háttérből ki-kibukkanó lírai, sfumatos színfuvallatok szabnak határt. A képeken alkalmazott térilluzió és finom fénykezelés érteti meg velünk, miért lett a sorozat címe Reneszánsz.

 

A nyelvészet kutatási eredményei évtizedekkel ezelőtt arra csábították a művészet elemzőit, hogy párhuzamokat vonjanak a nyelv természete és a művészet, elsősorban az absztrahálás irányába változó művészet mibenléte között. A tanulságokat leszámítva, a módszer nem vált érvényessé. Hogy mi köze mindennek e két művészhez? Egy kis nyelvészkedő kicsapongás, amely megszabadít a művészettörténészi terminológiák összegubancolódó szövevényétől, hogy mindig odalyukadjunk ki, hogy nem tudjuk adekvátan megfogalmazni, amit egy-egy művész munkái láttán érzünk. A kínai írásról van szó. Oly sok jelből áll, hogy csak a legműveltebbek képesek, mondjuk egy rangos költő versét elolvasni és élvezni. De aki sok jelet ismer és sok kézírást olvasott már, annak valóságos gyönyörben van része, mert a jelek lassú kisilabizálása, az egyéni variációk értelmezése, a boldog felismerések közepette egyszerre élvezheti a látvány, a hangzás, a gesztus és a jelentés közti összhangot. A kínai írás ugyanis természeténél fogva egyszerre használ piktogramot (absztrakt jelet), gesztogramot (olyan jelet, amely a dolog megnyilvánulását ábrázolja), fonogramot (hangot reprezentáló szimbólumot) és ideogramot, mely az előző három kombinációja. Azért rángattam ide ezt nyelvészeti hasonlatot, mert sem Gaáltól, sem Kopasztól nem áll távol a kalligrafikus felfogás, egyes munkáikban határozottan jelen van az automatikus, improvizatív jelhagyás, még azt is megkockáztatnám, hogy közös vagy egyéni zenélésük a néma képekből hiányzó fonografikus jelentésréteget is megidézi, szorosan ízesülve vizuális művészetükhöz. Azoknak van és lesz antennája felfogni e művészi jelzések arzenálját, akiknek már volt bejárásuk e két alkotó művészetébe.   

 

Azt szoktuk mondani, hogy a reneszánsz polihisztorok kora lejárt, a ma embere, művésze nem képes egységbe látni vagy művelni a tudományt és a művészeteket, a szétforgácsolódott világban, mint vak a sötétben tapogatózik. Mégis, mindig vannak, akik nem adják fel, újra és újra kísérletet tesznek a szintézis megteremtésére, ahogy Kondor Béla mondta: "Rendszert kell alkotnom, különben más rendszere igáz le." És Gaál József is így gondolja, egy vele készített interjúban egyszer azt mondta:

"Hiszek egy jelképteremtő rendszerben, ami már a kezdetektől fogva létezett, s valójában módosult, de a formát alakító alapérzések, ezek a világérzetek alapvetően sohasem változtak." Ezzel biztosan Kopasz Tamás is egyetért.

Gaál és Kopasz két évtizede következetesen építkezik, mindketten rafináltan bánnak a festői hagyományokkal, megmerítkeznek bennük, hogy aztán lerázzák magukról, de semmi sem múlik el nyomtalanul. Gaál festett és faragott pszeudo-szakrális teremtményei méltó utódai mitologikus és istenek áldotta kultúránk szereplőinek. Kopaszt sem ingatta meg semmi a művészet folytonosságába vetett hitében, elég csak egy pillantást vetnünk néhány korábbi sorozatának címeire: Aranykor, Rézkor, Bronzkor, és az itt látható Reneszánsz.

Ezen a kiállításon belehallgathatunk egy nem mindennapi párbeszédbe, két szuverén alkotó beszélgetésébe, akik "félgesztusokból" is megértik egymást.  

 

Nagy T. Katalin    művészettörténész

 

(elhangzott 2004 06.30.-án a Várnegyed Galériában)