(Kopasz Tamás: Reneszánsz c. kiállításának megnyitója - Győr 2003. november 28. 17.00 ó)

Városi Művészeti Múzeum - Váczy Péter Gyűjteménye)

                                                                                                                                                             

K.E. emlékére

Mindannyian átéltük már azt a helyzetet, amikor egy teljesen tiszta, üres lap fölé hajolunk. Bennünk kavarognak a gondolatok, mondatok, de ott lent, a papíron még semmi, a lehetőség - végtelen. Aztán leírunk valamit - valami formát ölt, lecsapódik. A karmester felemeli a pálcáját - még csend van, bármi is lehet - egy pillanat múlva már szól a zene - nagyon határozottan valamilyen zene, ritmus, hangerő, hang.

Egy fiú a nyolcvanas évek közepén költőnek készült. Az lett belőle. Évek óta s szavak megpendülésével, a zenébe való átcsapásával foglalkozik. Versei amorf énekek. A szavak világának határterületén mozog. Az egyik rendszer felbomlik és ezzel párhuzamosan új szabályrendszer képződik, és az anyag, a hang más, zenei törvényszerűségeknek kezd engedelmeskedni - a szóból zene lesz.

Van Győrnek egy része, a Gyárváros - ahol egy intézményvezető gondolt egyet - nem feladatunk vizsgálni ennek okait - de gondolt egyet és megkeresett egy szobrászt, akit tanítványai talán inkább festőnek gondolnak. Rendelt tőle egy plasztikát. Az elkészült, még az arra illetékesek is elfogadták. A szobrot ma, ezzel a kiállítással egy időben lehetett, kellett volna avatni. Hogy miért?

Mert, ha meghívták volna őket, talán eljöhettek volna Gyárváros lakói, az arra járók, a városi emberek, hogy megnézzék, milyen szobrokat és milyen festményeket csinál az az ember, aki nekik "Gyárvárosi reneszánsz" címmel szobrot készített. Lehet, talán nem, de lehet, hogy közelebb kerültek volna ahhoz a szoborhoz, amely nem emlékmű, nem egy embernek, nem is egy történelmi eseménynek állít emléket, nem emlék - - - varázslat.

Vegyünk egy ilyen átlagos, hol öltönyös, hol pulóveres embert, mint amilyen én vagyok - semmit sem ért a művészethez. Azt tudja azért, hogy az európai művészetnek legalább a reneszánsz óta alapkövetelménye, hogy ne ismételje meg azt, legalábbis nem pontosan, nem ugyan azt, amit már egyszer megcsináltak. Ennyiben talán rendhagyó vagyok, kilógok a sorból, mert sokan közülünk elfogadják művészetnek, ha valaki valamit - mondjuk egy szobrászi vagy fotós teljesítményt szépen reprodukál. Az talán nem az, az mesterségbeli tudás, művészi mesterség - nem lebecsülendő erény. Talán ebben a lehanyatló, szétomló világban fontosabb is, mint az újat gondolás, de azért ez talán egy nem európaias művészetfelfogásnak megfelelő világkép. De térjünk vissza a birkáinkhoz! Meddig lehet újat mondani és mutatni? A képzőművészet nem jut el abba az állapotba, különösen ha azt a hagyományos műfajokban művelik, mint a zene, ahol tudvalevőleg "már minden hang foglalt"?

Ugyanúgy alapja az európai alkatú művészetnek, hogy lényeges, átfogó, általános érvényű, nagy gondolatok kifejezését célozza meg,  ---  a mindenséggel méri önmagát.

Ez az igény, de talán az előbb említett újat mondásé is ...mintha erőteljesen lanyhulni látszana manapság. De ez egy másik történet, ez nem Kopasz Tamásé.

Egy magunkfajta járókelő arra kell, hogy rájöjjön, hogy a művészet szépsége és rákfenéje is ugyanaz, a szabadság és a kényszer - az anyag, a műfaj, a stílus kényszerének - dialektikája.

Hiszen itt van a harmadik európai alapkövetelmény - egyéninek, egyedinek kell lenni, a művész legyen felismerhető bármely alkotásában.

Mindig úgy kell újat, teljesen vagy csak részben újat alkotni, hogy annak anyagában, szellemében, stílusában teljes vagy legalábbis nagyon erős, felismerhető legyen a kötődése mindahhoz, amit mások azelőtt csináltak és amit a művész alkotott. A művész tehát, miközben csak akkor igazi, ha újat, újszerűt alkot, ugyanakkor a legszövevényesebb szabályoknak a követője és újra-alkotója kell, hogy legyen. És ne higgyük, hogy ez a kötöttség nem érvényes bármely avantgárd, vagy poszt-, neo-, informel-, gesztus- vagy intermediális művészre egyaránt. A magunk képtelen gyermekrajzaiból vagy alkotásaiból kiindulva most gondoljunk bármely professzionális alkotóra - stílus, anyagismeret, invenció nélkül nincs igazi, átütő alkotás.

Ez az európai művészet talán negyedik alapkövetelménye - a hatás igénye. A szabályokat figyelembe véve létrehozott, általános érvényű, új viszonyba kerül a befogadóval. Nekünk, civileknek való megfogalmazással a művész valamit akar, mondanivalója van stb. stb.

Az európai művészet története, így a 20. századé is fellazította, felforgatta az imént vázolt rendszert, felfogható a rendszer szétdúlásának a történeteként is. Szakított az anyag, a stílus kötöttségeivel, kiemelte és elvetette az állandó változtatás kényszerét, előbb fetisizálta, majd relativizálta az absztrakciót, kiemelte, majd újra elvetette a gesztust, az izmusokban eltúlozta majd újra eldobta a stílust és végül, számtalan szabály szétdúlása és mások újraalkotása után a digitális technikával létrehozott virtuális valóságokkal elszakadt az anyagi kényszerűségektől is.

Mi köze mindennek a túl általános, túl sokat átfogni akaró dilettáns hablatyolásnak Kopasz Tamás képeihez és szobraihoz és mi köze mindennek a már kész, de egyelőre még fel nem állított köztéri szoborhoz? Két kérdés. Haladjunk sorjában.

Kopasz Tamás korábban olyan nonfiguratív képeket festett, amelyek többek között a fedőlakkozás hatására olykor monokróm hatást keltettek, máskor, más fényviszonyoknál pedig figuratív, narratív ábrázolásnak tetszettek. Egy nyári péntek délután például egy mélyvörös, fekete, de az is lehet, hogy kékes - szürkés tónusú triptichonján Eger várának védőit, véres csatajeleneteket, maulbertschi egeket, barokk angyalokat és az egészre ráboruló iszonyú ködöt láttam. Egy fél órával később a hatalmas kép nyugodt, zen meditációs fallá változott, újabb félóra elteltével minden fényt magába szívó fekete lyukká a műterem-lakószoba falán.

Nagy festészeti bravúr - valami ugyanakkor figuratív és nonfiguratív, egyszerű - minimális és a legváltozatosabb felületű, sima és érdes, lírai és narratív, színes és a színeket egységes tónusba szívó. Mindez korántsem semleges vagy unalmasan kiszámított, kiegyensúlyozgatott, kicentizett - nem, mindez nagy ívű, erőteljes, egyéni és szuggesztív.

Kopasz Tamás mostanában az akaratot, a villanás-szerű gondolatot, a gesztust, a szenvedélyt ragadja meg és csapatja át - papírra veti, plasztikává formálja. A nyers és szabad teremtőerőből természet-szerű, ember-szerű (organikus és antropomorf) alakzatok születnek. A teljesen szabad indulat és erő lecsapódása. A teremtés, az alkotás pillanatának, szabadságának és kényszerének az egyik minőségből a másikba való átcsapásnak az átélése és a leképezése. A fehér papír fölé hajló fej, a felemelt pálca, a felzendülő szó - az alkotás pillanata, a létrejövés szabadsága és a létrejöttség a megvalósultság kényszere.

Kopasz Tamás határterületeken mozog most is. Talán a mozgás iránya változott most meg? Műve talán most nem kifelé, a sokértelműség felé mutat, hanem befelé, a formába sűrítés irányába? Valami nagyon szellemiből és indulatiból határozott, ősi, primitív alakzatok jönnek létre. Teljesen egyedi formák, idegesítően nem elsimuló, nem elrendeződő, nem ismétlődő, ritmikus, játszi, nem szimmetrikus formák. Bökős alakzatok, az embert a sodrából kihozó létesítmények.

Másfél éve, egy csoportos kiállításon úgy láttam, Kopasz Tamás fejei még lárva állapotúak, vagy éppen újjászületőek - esetleg már megint bezárkózottak, bebábozódottak, az újjászületésre várnak. Zártan is mindent magukba foglalóak, begyolcsozottak, elfedettek. Bármely pillnatban átalakulhatnak, újjászülethetnek.

Hogy mi köze mindennek egy már megszületett de a felállítással, közszemlére tétellel újjámég  nem született köztéri szoborhoz? Ez volt a másik kérdésünk.

Vajon felvethető-e mindenféle millenniumi és egyéb történeti és hitbuzgalmi szoborállítások tövében, hogy egy szerepét vesztett és új hivatásra lelt város - Győr - vagy annak egy szerepét veszetett és talán újjászülető városrésze - Gyárváros - elmúlt húsz évi átalakulásának adekvátabb megfogalmazása egy bebábozódó és újjászülető, az absztrakt forma és a konkrét figura határán átcsapó alakzat, mint teszem azt mindenféle iparok és a robbantások áldott védszentjének Szent Borbálának vagy - miként Szent Imre havában, éppen ezekben az órákban a falumban, Pátyon avatott királyi párnak, esetleg Burgert Róbertnek, hogy a helyi, iparra szakosodott és valóban érdemdús pályatárs nevét most elhallgathassuk az ő változatos, lehetőség szerént historizáló stílű ábrázolásaik? Mert sok minden történt itt az elmúlt évek, évtizedek alatt! Talán eljött az ideje, hogy erről általános érvénnyel valami újat, újszerűt is mondjunk az embereknek. Talán eljött már az ideje, hogy a magyar művészet - kiválóan szemléz belőle, biztos kézzel "horgássza ki a legjobbakat" itt Győrött a Városi Múzeum igazgató asszonya - amely európai alkatú művészet - benne Kopasz Tamás művészete is - (újra) teret nyerjen a védett galériai és múzeumi falakon kívül, az emberek között is!

 

Siklós Péter