Bevallom, nem tudok szabadulni a gyötrő kérdéstől, hogy miért van szükség újra és újra megnyitó szövegekre, hogy ismételten, sokszor unásig laudáljunk és dicsérjünk, ami persze olykor fontos, de valahol mégiscsak parttalan dolog. Ugyanis ha valamit meg kell magyarázni az rég rossz, a szakmai kommentárok meg sokszor unalmasak, bár kétségtelenül magam is ide fogok előbb-utóbb kilyukadni.
Kopasz Tamás képeit újra és újra megnézve beugrott lelki szemeim előtt egy elképzelt jelenet, akár a mai kiállítás megnyitót kiváltandó. A képzelt szkeccsben elsőként saját magamat cserélném le egy kórussal spékelt szimfonikus zenekarra, a termet kitágítanám minimum egy gótikus katedrális főhajójává és várnám, hogy megszólaljon, majd dübörögjön és fenségesen beterítsen mindenkit Bach Cantátája. A karmester persze Kopasz Tamás lenne, aki karmesteri pálca helyett ecsettel, hengerrel festené a zenét, hatalmas, öblös, akár még teátrális mozdulatokkal is. A valóságtól tán nem is nagyon elrugaszkodott performance végül a zenében és a festésben magában manifesztálódna, nem szólna senki egy szót sem és mégis –úgy sejtem- mindenki érezné, hogy mit akar Bach, mit Kopasz Tamás, sőt benne van a pakliban, hogy maga a közönség is katartikus megvilágosodás részese lehetne, amit amúgy sem vitatok el. A gondolati kiruccanás a képzeletbeli koncertre fiktív, tudománytalan játék marad csupán, azonban rávilágít arra, hogy milyen könnyen eshet a magamfajta abba a csapdába, hogy a tárgyszerű verbalitás helyett a zene vagy más univerzális jelekkel írjon le művészeti jelenséget.
Kopasz Tamás saját festészetével kapcsolatban azt a kifejezést használta, hogy az igazság pillanata. A szókapcsolat igen hűen fejezi ki az alkotásnak azt a kegyelmi állapotát, amikor megszűnik a külvilág, nem számít semmi és senki, marad a vászon magánya a kézben kulmináló szellemmel. Kopasz gesztusfestészetének lényege ebben az egyetlen rövid, de drámaian szenvedélyes pillanatra összpontosított, maximális figyelemben ragadható meg. A figyelem aztán explozív energiával, robban, vadul nekifeszülve a matériának, a mozdulatok eredményeként tömött ecsetvonások kerülnek egymásra, olyan láthatatlan rétegezettségben, amelyek minden kaotikus összevisszaságuk ellenére jól megkomponált mag köré szerveződnek; lineáris, vagy koncentrikus vonások formájában. Kopasz újabb munkáin az ecsetvonásai ráadásul teret képeznek; az oszlopkötegszerű vertikálisok tömege néhol gordiuszi csomóvá gabalyodik vagy dinamikusan sodró kifröccsenéssé avanzsál. Kopasz expresszív, indulati festészetének esetében a megkínzott felület nem csupán költői metafora, hanem maga a valóság, hiszen néha ténylegesen szaggatja, szakítja vásznait, mégha ez inkább az alkotói más-állapot indulatának semmint a tudatos destrukciónak tudható be. Azonban önörvényűnek tűnő egyszemélyes, rituálé-akciói a vászonnal, nem tekinthetőek szürrealista automatikus írásnak/écriture automatique/, mechanizmusában jobban idomulnak a pollock-i „ellenőrzött automatizmus” gondolatisághoz, ahol a véletlen bár jelen van mégis tudatosan irányított.  Kopasznál pedig az irányadó fárosz az általa jól ismert zenemű. Itt és most Baché.
Kopasz a 80-as évek óta nagy utat járt be festészetében: a Rézkor, és Bronzkor erőteljes faktúráinak archaizmusából, a Nőnemű sorozat súlyos szimbolizmusától, a 90-es évek sűrű koncentrikus jellegű munkáitól, a Reneszánsz képek antropomorf humanizmusától egy koherens, organikusan egymásra épülő, de minden esetben saját emberi lényéből építkező folyamat során jutott a barokk zene által inspirált művekig. Másképp fogalmaz festészetileg, mint régebben? Azt gondolom igen! Kopasz az utóbbi években elérkezett a redukció, egyszerűsítés kérdésköréhez és dillemájához. A gesztus, mint a legprimerebb kifejezésforma már önmagában is tárgy nélküli és redukált, ám Kopasznál a gesztusok kaotikus szövedékének tisztázására irányuló kísérlet zajlik. A színek szerepének felerősödéséről, a szimmetria-asszimetria jóval hangsúlyosabb vizsgálatáról tanúskodnak kisméretű, amolyan friss etűdökként jelentkező vázlat festményekei. Ezeken a teljesen homogén, sokszor élénk színű sík és annak ellentétpárjaként a festett mozdulat néz egymással szembe. Talán a redukció problémájának okán jött el Bach zenéjének ideje Kopasznál vagy épp fordítva: önkifejezésének újabban érlelődő módszere elsősorban Bachal egyezethető össze. Az igazság talán a kettő között van, de ami biztos, hogy az elegáns, nagyvonalú, több szólamra komponált de kontrapunktos muzsika ott lüktet Kopasz gesztusaiban, és lám ismét a zenénél kötöttünk ki….

Szabó Noémi,művészettörténész
elhangzott, Kopasz Tamás kiállításának megnyitóján,Art9 Galéria,Budapest
2009. április 29.