Kozák Csaba

Kopasz és Tolnay párosa

Hogy kerül ez a két művész egymás mellé – mégcsak nem is egymás után, hisz’ műveik keverednek a falakon –, kérdezhetné bárki joggal, de a látvány igazolja a rendező döntését. Kopasz Tamás és Tolnay Imre nyomatai ellentétes és párhuzamos világokba utaztatják a nézőt, egy olyan vizuális univerzumba, ahol a főszereplő az egyszeri, megismételhetetlen vonal, az ösztönös gesztus, az olvashatatlan kalligráfia, a véletlen és a szerkesztett, a lélekből zabolátlanul feltörő energiahullám és ellentéte, a tudatos komponálás, a szándékos formaalakítás és tárgyképzés, a színek vad szólótánca és a szólisták megfegyelmezése, egymás mellé rendelése. A fentieken túl tudvalevő, hogy mindketten kultúrtörténeti periódusokat (pl. Barokk, Reneszánsz) idéznek meg, ihlető-inspiratív forrásuk a zene (Händel, Bartók, stb.), amit sajátosan értelmeznek és írnak át, motívumvilágukban pedig (síkban és térben, fizikai és szellemi értelemben egyaránt) megjelenik a pajzs, és sorolhatnánk. Tehát jogos a páros kiállítás, és jogos a keresztrímes rendezés.
Kopasz válogatást mutat be litográfiáiból, melyek a kilencvenes évek elejétől datálhatók mostanáig. Művei érdekessége, hogy a művész párhuzamosan dolgozik több médiumban: az itt bemutatott kőnyomatok tematikája megtalálható festmény- és szoborsorozatain is. A művész feketével (és annak számtalan árnyalatával), vörössel, bordóval, lilával, sárgával, barnával dolgozik a papírra. Van, ahol az alap fehérje csak kivillan, másutt levegős hátterét adja a kompozíciónak. A Halak művén forr az óceán víze, ahogy ezernyi fekete, csíkhúzó lény cikázik át a vöröslő tengeren. Reneszánszán fekete sávok szabdalják egymás testét, az árnyalatok uralják a képmezőt, középre zár a kompozíció, akárcsak a Barokkon, ahol gazdagon, burjánzón „gurul” a festék, kanyarokat-oválisokat leírva szabad útján. Január triptichonján fagyosan, törékenyen suhint le a hideg pálcája, a vékonyabb-élesebb fekete erővonalakhoz egy-egy független, pigmentanyagát folyamatosan vesztő festékpászma társul. Vérzik a tél, repedések-rianások futnak a tó jegén, de lehet, hogy csak éles korcsolyánk karcolja a jeget. Händelt idéző Ariodantéje festményeire felesel, azok előképe vagy egyenrangú társa. A csukló vezette ecset szelidíthetetlen mozgása pasztózus és lazúros jeleket hagy, heves gesztusok, pöttyök-pacák-fröccsenések gazdagítják a felszínt. Sárgáján a kalligráfia határozottan irányított, belülről zárt, szabálytalan háromszöget rajzol ki, míg ellenpontként az amorf jel másutt kinyílik, robbanó repeszeket lövell ki, sugarasan spriccel a festék. A Hűvösen képen visszafogott színekkel oda-vissza, ablaktörlőként jár a pászma, görbéket, szelíd hajlatokat rajzolva monoton mozgása közben. Korai hármas munkája, a Hideg artikuláció kemény fogalmazvány. A vonalak élesen, hajszálvékonyan, pengeéllel kaszabolják a felszínt, miközben ez a repetitív mozgássor a központban, a kép magjában tömörül. A süvítő vonalrendszer finoman, rafináltan van elrendezve.
Tolnay Imre képi világa szintén gazdagon árnyalt, bőkezűen adakozó, de a dolgok más konstellációban állnak. Az Adott hely és pillanat, valamint az Adott helyek litográfiai és elektrografikai diptichonok feketés-barnás-sárgás-lilás és picit zöldes színekben vannak tartva. Szövetük mint a málló, szétfoszló Torinói lepel anyaga. A felszín részletgazdag, áttört, szitával rostált, kavicsos, homokos holdbéli tájra vagy éjszakai mélyfekete víztükörre emlékeztető. Terepein embernek nyoma sincs, s mégis: megjelenik valami organikusan-liánosan kígyózó létforma, valami idők előtti féreglény, ami utat tör magának a felszínre. Majd az ember is színre lép, alkotó tevékenykedése után vonalak értelmezik át a felszínt, elindulnak és megtorpannak ezek a léniák, fehérségük sugárzik, derékszögbe rendeződnek, majd eltartanak egymástól. A pókfonálra harmatos vízcseppek ülnek, porszemnyi csillagok telepednek, míg a háttér talaján, a vízek felszínén fénycsíkok hullámzanak. Mozgó horizontjai vibrálnak a meleg, párás levegőben, a színek egymásba hatolnak, egymást írja át a barna-kék-sárga-fekete kolorítás. Az amorf mintha tárggyá lényegülne át a vízszintesek és függőlegesek, a ferdék és félkörívek hálójában, a motívum széleit kijelölő-határoló vonalak által. A Viselet Bartókhoz három művén már egyértelműen valami vázszerkezet kezd kialakulni, valamiféle tudatos rendszerré, objektté összeállni. Ezek a szabálytalan kubusok, dobozkák, tárolóedények hol kinyílnak, üregét-belsejét mutatja az objektum, hol pedig éles peremekkel zártak, míg másutt levélként meghajolnak a lilás-sárgás-zöldes-barnás-kékes elemek. Két Spirituális pajzsa gazdagon sávozott, szerkezete szabálytalan geometriába hajló. A lélek védelmezőjét részben indásan kanyargó mintázat dísziti, aminek félrecsúszott szimmetriája, vörösei-kékei-sárgái rajzolta körvonala olyan, mintha támadó alakzatot öltene, pedig csak elrettenteni akarnak ezek a formációk. A párban készített Rozsdás idők belső tereit ferde, álló és fekvő gerendázat járja át. Ezekben a terekben valahol megállt az idő, törékenyen fészkel bennük a múlt. A poros vázrendszer fülledt atmoszférát, elviselhetetlen meleget áraszt, aminek méhében valami szálas nővény-takarmány szárad. Olyan mintha egy magtárban lennénk, ahol kilyukadt a tető és annak fénylő résein át a napfény betőrne, hogy megvilágítsa a rozsdabarnás-sárgás belső világot. Megvilágítja az elmúlást és feltámadást igér.

De lehet, hogy csak én látom így.

(Megnyitóbeszéd Kopasz Tamás és Tolnay Imre kiállításán a Galéria IX-ben, 2006. december 1-14.)