Hosszú idézet-mottó:
Mint művésznek, nincs mit mondanom. Nem tudok mit kezdeni azzal, amit tudok. Nem akarok „beszélni” semmiről.
Felfedező úton lenni, találni valamit, ez izgat… és ennek a felfedezésnek a minősége titokzatos, kiszámíthatatlan. Azt remélem, hogy én ilyen felfedező úton járok. Egy művész soha nem tudja, pontosan merre téblábol, mint egy félkegyelmű, elindul, s azt reméli, hogy talál valamit, ami több önmagánál, valami misztikus valóságot. De mondom: egy művész nem akarhat semmit. Nem akar mondani semmit. Fizikai kapcsolatban vagyok a térrel, az anyaggal. Nem beszélve a színekről. Érzéki, „testi” tapasztalatom van a színekről. És így talán – a néző segítségével – a pigment több lesz, mint pusztán egy gyönyörű szín. Ha szerencsénk van, valami metafizikus dolog születik belőle. De mondom, egy művész, amikor dolgozik nem gondolkodik. An artist is like a foul, like an idiot.
Idézet vége.
Anish Kapoor

Hölgyeim és Uraim,
Évtizedek óta, újból és újból keresztezi utamat, elszáguld mellettem, elémbe áll Kopasz Tamás festészete, és mindig elfog a rég nem látott kedves rokon viszontlátása feletti öröm, az ismerősnek tűnő, új, ismeretlen képek előtt érzett szívmeleg s persze a rémület. Mindig azt gondolom: igen ezt a nyelvjárást értem én, itten lenni most boldogító… Hajrá!

Csak – most először – bajba kerültem, mert az a megtiszteltetés ért, hogy beszélnem kell most önöknek, (illendően legalább öt percen keresztül), hogy miben is áll ez az ismerősség, mitől a gyakran érzett boldog megrendülés, nemritkán a vegytiszta irígység Kopasz Tamás képeit nézvén.
Lássuk hát, mit is szoktam én irigyelni másoktól? Például – mint esetünkben – a féktelen szabadságot.
A festő és az anyag: az ecset, a festék és a vászon érzéki viszonyát. Mondom, a szabadság ritka, és eléggé megrendítő pillanatait.

Kopasz Tamás megtalálta (hogy egyik képe címét kölcsönözzem) a terra incognitát, amit a nagy gesztusfestő mesterek: Robert Motherwell, Franz Kline, vagy Pierre Soulages, sőt a nagy keleti mesterek is szabadon hagytak: azt a senkiföldjét, ahol már a gesztusok primér artisztikuma sem érvényesül, a festő az ecset végén soha nem csábul el a selymes suhogások érzéki boldogságától. A festék, a gesztusok éppen történnek a képen: Kopasz keze csak akkor mozdul, ha csurig van töltve a telep, másként, egyszerűbben szólva: a keze soha nem hazudik. És ez nem kis dolog ám, aki próbálta, tudja.
Amit nem irigylek, de csodálok: Kopasz a valamit-ábrázolásnak még a gyanúját is nagy ívben elkerüli. Képei szinte kizárólag álló formátúmúak, sőt ecset-mozgásai is szinte mindíg vertikálisak, hogy még a legelvetemültebb képnézőben se merülhessen fel egy táj, urambocsá’ a horizont képzete. (Nem tudom másnak, mint finom iróniának tekinteni, hogy a Horizont címnek-témának Kopasz Tamás egy egész sorozatot szentelt, ahol ha valaminek, hát a horizontnak még a gyanúja sem kisért…) Kopasz szándéka szerint semminek a képzete ne merüljön fel: van a vászon, rajta az éppen megtörtént ecset-esemény… S hogyha a néző képzeletében bármiféle pajzán jelző merülne fel, úgyis mint dráma, vagy líra, erotika vagy aszkézis, akkor annak okát már a néző készülékében kell keresni.

Számomra a legelemibb élmény a képek elképesztő érzékisége. Kopasz Tamás képei előtt állva az éppen akkor, éppen ott történő kép-esemény résztvevői vagyunk: nincs kívüle sem tér sem idő, csak a kép-pillanat van, a maga húsbavágó ecset-festék-eseményével.

Ifjú orvos barátom mondta a minap, amikor az intellektus és a festészet bonyolult kapcsolatáról cseréltünk eszmét, hogy a festők és a többi ember közti különbség olyasmi lehet, mint általában az orvosok és a sebészek megkülönböztetése: a jó sebész az nem gondolkodik, hümmög, vakarja a fejét, hanem – jó esetben – halálos precizitással VÁG! Angliában például – mondja – az orvosokat MD-nek, tehát medical doctornak titulálják, a sebészeket viszont egyszerűen csak miszternek!, (a belgyógyász, az please doctor Brown, de a sebész az bizony „csak” mister White…), hát a festőket is tessék csak nyugodtan egyszerűen miszternek szólítani.

Kopasz Tamás évtizedek óta a kódexmásolók alázatosságával és következetességgel rója függőleges imádság-sorait vásznaira, újból, újból és újból elmantrázza a pillanat örökkévalóságáról szóló zsoltárait, soha nem ismételve meg egyetlen mondatot sem, de mindíg elismételve alap-állítását: ilyen világot teremtettél, uram, ennyit látok világod végtelenjéből, uram, nem látok el az út végéig, de látni vélem, hogy ilyen pillanatokból állhat össze a világmindenség. A szenvedés, a gyarlóság, sok kék félelem, néha egy halvány rózsaszín mosoly, ez mind most történik, és ezekből a most-okból áll össze az a laudáció, amit alázatos szolgád próbál eldadogni, uram.

Köszönöm Kopasz Tamásnak a képeit, és köszönöm, hogy meghallgattak.

Budapest, 2016. április 1.

Szüts Miklós