Első találkozásom Kopasz Tamással, és a Barokk-sorozattal

Költőt felkérni kiállítás megnyitáshoz legalábbis kockázatos vállalkozás. Ezt Kopasz Tamás tavasszal, mikor felmerültem a gondolataiban még nem sejtette. Naiv reménnyel beszéltük meg, hogy találkozunk, megnézem a képeket, és aztán… Nos, velem a találkozó sem jött össze olyan könnyen, egészen konkrétan e hét szerdáig. Akkor sem voltam a legjobb állapotban. Akkor már láttam a felhőket gyűlni Tamás homlokán. Aggodalma egy tegnap éjjeli emailben kulminálódott. „Háááááát (nyolc á-val) már félek egy kicsit. Remélem, nincs rá okom. (Aztán huszonnyolcas betűtípussal, piros kiemeléssel) sokan lesznek.” Nem tudta, hogy ezzel kimondta a varázsigét. Engem ugyanis a tömeg inspirál, a mikrofon delejes hatással van rám. Nem csodálnám, ha még most is aggódna, de szerencsére mindenki tudja, hogy az alanyi költő elsősorban alanyi, imád magaráról beszélni, és azt is tudja, hogy alanyi költőre – még akkor is, ha semmi köze a festészethez és a zenéhez – a látott képek elemi módon hatnak. Így volt velem is ezen a szerdán. Üveges tekintettel ültem le a képekkel teli szobába, első hálás pillantásomat a Tamás által behozott áfonyalikőr kapta. Aztán felcsendült Händel Ariodantéja, melynek hét áriája ihlette a festményeket. Sorra néztem őket. Kérdésemre, hogy vannak-e a képeknek külön címei, megnyugtató választ kaptam. „Vannak, de nem tudom megjegyezni én sem. Sőt, az opera cselekményét is elfelejtettem.  De azt aztán végképp bele ne írd, de már rég megfestettem a képeket, mikor elgondolkoztam azon,hogy Ariodante  nő vagy férfi.” Én magam természetesen nem ismertem az operát, azzal is most találkoztam először. Gondoltam, megnézem én magam a neten a cselekményét, de azt nem találtam, viszont egy vonatkozó fórumot, ahol a képekről és a műről vitatkoznak, igen. „A legfőbb gondom, hogy az Ariodante egy igen gonosz varázsopera ami valósággal ontja a szinesztéziás színbeli asszociációkat.” – írja X. Kabáttól erre igen szigorú válasz érkezik: „Úgy látom mostanság divat a versből szobrot, festményből filmet, a zenéből festményt "kreálni", stb. Bevallom, az a rossz érzésem támad, hogy az alkotó ihlethiányban szenved, illetve úgy gondolja, hogy a komoly téma rangot ad az ő alkotásának is, noha a kontraszt így talán még szembetűnőbb. Az ilyen alkotásoknak az is az ismérve általában, hogy egy egész sorozat készül belőlük, általában római számokkal, aminek a praktikus oldala annyi, hogy könnyebb így kiállítani, szekvenciálisan erősítik egymást, ráadásul a vásárlóközönség is jobban jár, mert a későnfutónak is jut még egy újabb római számmal ellátott darab..." Nos, kedves Kabát, ezzel ugyancsak lehet vitatkozni. Többek között ezért is olyan szimpatikus nekem Kopasz Tamás sorozata, mert új kapukat nyit meg nekem mind a festményekhez, mind a zenéhez. Én magam is zenére dolgozom, igaz, német popszámokra, ami nem ugyanaz, de nem is ugyanazt csináljuk. Mitől jobb, ha egy őszi táj inspirál minket, mintha egy szerintünk varázslatos zenemű?  Händel zenéje pedig különösen alkalmas a beépítésre, hiszen ő maga is nagy kölcsönző volt. Az 1736-ban keletkezett Ariodante hét olyan áriát tartalmaz, amelyet nem is Handel írt.

Sokáig kellett keresnem a barokkot a képeken. Mitől is az?  Barokk zenében újdonság többek között a szenvedélyes dallamosság, valamint a női hang megjelenése is. Nem tudom miért, de én látom ezeken a képeken a női hangot. Vagy pontosabban: látom bennük magamat. Kedvencem az, amiben szerintem egy macskanő van elrejtve, bár Tamás ezt nem írja alá.  „Érdekes, a barátnőmnek is ez a kedvence. Ezt csak úgy mondom, ezt se írd bele, nem lényeges.” Lehet, hogy nem az, de szerintem biztosan jelent valamint. Mint ahogyan a szinte minden képen (nem csak ebben a sorozatban) jelen levő lila szín. „Tulajdonképpen mi bajod Neked a lilával? – kérdezte, mikor már az idegire mentem. ” Az égvilágon semmi, csak furcsa, hogy nálad ennyire fontos szín. Lehet szeretni, csak idő kell hozzá – feleletem. „Igazából az nem is lila, az olyan túl egyszerű …mondjuk úgy ,sápadt vörös........Soha nem gondoltam, hogy lilát használok.” De msot itt, mikrofonnal a kezemben kimondom, az igenis lila. Legalábbis szerintem.

 

Első ötletem az volt, mivel úgysem tudok normásian írni a képekről, hogy szülessen egy vers, legalább a hangulatukról. De olyan barokkos, mégis modern vers, Kopasz Tamás színeivel. Kedvenc barokk költőm, Rimay János versében a „ne torkoskodjunk, mint vízihüvelvény” sor tetszett a legjobban. De nem tudtam, mi lehet az vízi hüvelvény. Megnéztem a régi magyar szótárban. Első örömömet, hogy a címszó létezik rögtön beárnyékolta, hogy a magyarázat ennyi volt: Vízi hüvelvény - Jelentése ismeretlen. Egyetlen előfordulása Rimay Kerekded ez világ című verse. Gondoltam, hogy én ilyen nem tudok. Ehhez én túl egyszerű, túl földhözragadt vagyok. Maradt tehát a szöveg. Abban könnyebb kitérni, magyarázkodni. Meg már egy csomó áfonyalikőrt is megittam, jöttek az egészen más asszociációk. Nehezen vettem búcsút a képektől, de sietnem kellett. „Kitalálsz- kérdezte Tamás. – Tudod, a rácsoknál... „ „Nem vagyok hülye” – vágtam közbe. Aztán persze eltévedtem a barokkos lépcsőházban. Lejutottam a pincéhez. Néztem a gerendákat, a baljós félhomályt. Egy pillanatra teljes sötét lett, aztán a beszökő fény egyetlen lilás csíkot mázolt a falra. Attól a pillanattól érzem, hogy megértettem valamit Kopasz Tamás képeiből. Itt remélhetőleg senki nem fog eltévedni, és nem is ugyanezeket fogja gondolni. Jól is néznénk ki. De ugye épp ettől jó az egész.

 

Karafiáth Orsolya