Milyen kép a zene?

Kopasz Tamás két évtizede - művészeti ciklusaival tudatosan felépített belsô fejlôdési folyamat szerint - járja végig a művészet stációit az „archaikustól” a „reneszánszig”, most a „barokk” korszakban jár. Művei, törekvései a maguk önálló életüket élik, nem idomul a trendekhez, hanem a maga képére alakítja azokat. A festészet az elmúlt években kiemelt műfajjá vált munkásságában, noha korábban a szobrászat, a grafika, az elektronikus és a hangszeres kísérleti zene egyaránt foglalkoztatta. Új sorozataiban elsôsorban a befogadott zenei élmények vizuális kifejezhetôsége érdekli.
A két klasszikus barokk szerzôóriás, Bach és Händel művei ihlette nagyméretű olajfestményekben azonban a festô saját instrumentális szerzeményeinek és művészeti tapasztalatainak lenyomata is benne foglaltatik.

A festmények láttán azonban az ihlet forrásának „nemismeretében” sem firtatjuk keletkezésük forrását, érezzük bennük a zenét. Kopasz Tamás minden művészeti megnyilvánulásában érezhetô egy szabadon áramló hullámzás, ami hasonló a zene terjedéséhez a térben. Szob-rainak anyagformálásában ugyanúgy felfedezhetô ez a jelenség, mint a festékkel való bánásmódban.
A munkafolyamat, a megvalósítás éppen emiatt olyan fontos, mint a végeredmény, a kép. Noha a művészt nem szorítják látható (képi) minták, a művek mégsem ne-vezhetôek elôzmény nélkülinek. Természetesen Kopasz idôben kap-csolódik a transzavantgárd gesztusfestészethez, és formailag az ezt megelôzô absztrakt expresszionizmus azon irányzatához, ami a keleti kalligráfiák koncentrált energiáinak felismerése hatására alakult ki. Egy kalligráfia konkrét elkészítése ugyanazt a gyakorlati jártasságot és önfelszabadítást követeli meg, amit a Kopasz által megálmodott festékpászma-szerzemények létrehozása. A korábbi sötét, súlyos színek ebben az új sorozatban átadták
helyüket a derűsebb, világosabb,    levegôsebb árnyalatoknak. Abban azonban nem térnek el tôlük, hogy a hatásmechanizmus megérzéséhez ugyanannyi idôt igényelnek, mint egy zenemű, amelynek hangjai folya-matosan érnek el hozzánk, és állnak össze dallammá vagy disszonáns futammá. A képek elsô pillantásra (mint egy zenemű kezdôhangjai) kibillentenek egyensúlyi helyzetünkbôl, zavaró, disszonáns mozzanataikkal kérdéseket ébresztenek. A vertikálisan - felfelé és lefelé - a végtelenbe tartó zaklatott színsávok kavargása, örvénylése rövid idô alatt megnyugtató, olykor felütéssel fűszerezett lüktetéssé módosul, és a zene jellegzetességeivel rokon módon, a látványelemek dinamikája révén a képeknek folyamatosan új rétegeik tárulnak fel.
Olyan korban élünk, ahol az elektronika, a virtuális világ láthatatlan, gondolati kiterjedéseket is vizuálisan érzékelhetôvé tesz, de Kopasz Tamás festményei azt is megmutatják, hogy egy klasszikus műfaj ugyanúgy képes a korszak szellemében átalakulni, az ezt használó művész pedig a hagyo-mányokat továbbvinni, és emellett a régin felépülô új dimenziókat nyitni. Gombrichnak egyik nagyon ideillô megjegyzését idézve: „Amikor egy nagy művész tökéletesen ura a hangszerének, új effektusokkal kísérletezik kombinációk és modifikációk révén. És rájön, hogy valóban van olyasmi, amit még sohasem csinált. A zenében ez minduntalan megtörténik. De ha azzal kezdi, hogy teljesen félreteszi az összhangzattani rendszerünket, nem hiszem, hogy menne a dolog. … A művészetben nem lehet kommunikálni közös nyelv nélkül.... a művészet a hagyomány
és a változás közötti egyensúlynak a függvényében él.”

Muladi Brigitta, művészettörténész