Annyi mindenről kellene beszélnünk.

  Kopasz Tamás szobrászati kiállítása, az ezredfordulót megelőző és követő években készített műveinek bemutatása kapcsán számos fontos művészettörténeti összefüggést, esztétikai aspektust kellene felvetnünk és megvizsgálnunk. Így például hosszan értekezhetnénk a művészeti ágak egymástól elkülönült megjelenéséről, illetve váltakozó és egyidejű jelenlétéről egy-egy életműben, mérlegelve a történeti korok éles specializálódását, majd körbejárva a modern, a XX. századi művészetben megfigyelhető, áthatások és összemosódások által átláthatatlanná vált jelenségvilágát. Hivatkozhatnánk az eredendően festő Gauguin, Degas, Picasso és Matisse azon szobrászati alkotásaira és műegyütteseire, amelyek azt igazolják, hogy egy-egy zseniális művekkel bejárt, homogén művészeti ág, egyetlen alkotóterület nem volt elegendő az alkotó számára művészi mondandója megfogalmazására. Ám az egyéni indíttatásokon túl természetesen figyelnünk kell a kor által diktált szükségszerűségekre és ösztönzésekre is: a festészet és a grafika, a sík felületek illuzionizmusát az anyagiság és a téri dimenziók meghódításának elementáris vágya és kényszere oldotta vagy váltotta fel. Az egyetemes modern művészet mellett e jelenségek a magyar művészetben is fellelhetők, gondoljunk Mattis-Teutsch János, Martyn Ferenc vagy Tóth Menyhért sajátos szobrászati látásmóddal alakított munkáira. De napjaink művészetében is számos, több ágazatban dolgozó művész tevékenykedik: magától értetődő természetességgel fest, rajzol és készít szobrokat vagy objekteket az idősebb generáció alkotói közül Deim Pál, Paizs László, Pauer Gyula, vagy a középnemzedék művészei sorában Barabás Márton, Móder Dezső, Szabó Tamás, és egy-egy alkotószakaszban felerősödő szobrászi munkásságot fejt ki Gaál József, Almásy Aladár vagy ef Zámbó István. Ehhez a rendkívül mozgalmas, különösségek által éltetett művészeti szférához kapcsolható Kopasz Tamás munkálkodása, aki a múlt század nyolcvanas éveinek kezdetétől jelentkezett festőként, s aki 1997 óta készíti és mutatja be a szobrászat meglehetősen tággá alakult kategóriájába sorolható kompozícióit: elvont vas-, illetve vas-bronz szobrait. Nem radikális művészeti ág-váltás következményeként lépett fel szobrászként Kopasz Tamás: hajdanán a szegedi művészeti gimnáziumban Kalmár Márton és Samu Katalin tanítványaként szobrászatot tanult – annak rendje és módja szerint megszerezte a díszítőszobrász szakmunkás oklevelet is –, vagyis a főiskolai festészeti stúdiumokat és a festőként való bemutatkozás másfél évtizedét követő plasztikai munkálkodás tulajdonképpen a kezdeti törekvésekhez való visszatérésként is minősíthető. De azért sem ítélhető előzmények nélkülinek e művész erőteljes plasztikai munkákkal való fellépése, mert már festészetét is egy nagyon erőteljes anyagiság, a festő-matériákkal való küzdelem, s műveit fakturális gazdagság jellemezte. Ahogy egyik kritikusa a Reneszánsz című kiállítását elemezve megállapította e művész „facsarja a festékhúst”. És ha Kopasz Tamás művészetének festészeti és szobrászati motívumvilágát analizáljuk, akkor számos további kapcsolódásra, problémafelvetésre, azonos, síkban és térben is kibontakoztatott kifejezésre, tartalmi-formai párhuzamra bukkanhatunk.

  Kopasz Tamás tárgyformáló művészetének jellemzőit megragadni kísérelvén természetesen az első megállapításunk az lehet, hogy nem hagyományos szobrászat ez: a térbe helyezett kisszobrok és kisplasztikák, és a falra applikált, dombormű-pozícióba helyezett – a múlt századelő orosz művészeti progressziójának kontrareliefjeit idéző – konstrukciók a klasszikus anyaghasználatot, eszközrendszert és hatásvilágot is elvetve a XX. századi avantgarde törekvések szellemiségét éltetik, az elvont, nyers vasszobrászat törekvéseihez kapcsolhatók. A leképezéssel, az alakformálással bajlódó tradicionális szobrászat, a sculptura és a plasztika mellett a XX. század második felében – természetesen kezdetben csak Magyarország határain kívül – mind erőteljesebben teret nyertek az ipari eljárásokat alkalmazó, új anyagokat új eszközökkel megmunkáló, és ezért új kifejezésformákat indukáló tárgyformálási kezdeményezések. Némi fáziskéséssel, a hatvanas-hetvenes évtizedfordulótól Magyarországon is ipari csarnokokba vonultak a szobrászok, és e metódus szellemében 1997-től, Kopasz Tamás is a tatabányai, majd a kecskeméti fémműves alkotótelepen készítette el alkotásait. Alkotásait, amelyeket egyik kritikusa, a grafikus Tolnay Imre „ronda, de szép munkáknak” aposztrofált: „Úgy gyűri a fémszalagot, mint más az újságpapírt. A hagyományos műfajokban egyébként jártas művész mostanság tehát lemezollóval mintáz, fogóval (térben) fest, fémnyesedékkel, gipsszel és hegesztőpisztollyal (térben) rajzol. És ez csak annyira furcsa, mint egy monitoron keresztül flörtölni, bevásárolni vagy háborúzni.”

  Mindezen túlmenően, e kiállítás műveit szemlélve arról is beszélnünk kellene, hogy a Kopasz-munkák általában sorozatokká szerveződnek, illetve sorozatokként keletkeznek. Az összefüggő, az azonos gondolati és formai köröket boncolgató alkotások mögöttes terében általában mindig zenei indíttatások, Bach és Handel muzsikája rejtezik-lappang, illetve az, amit a nagy klasszikus zeneköltők művei napjainkban jelentenek vagy jelenthetnek. Nyilvánvaló azonban, hogy a szobrokban a zenei harmóniavilág ellentettje jelenik meg: a nyerseségek, az élességek, a védekezésre-kényszerítettségek, a káosz jelzései és érzetei. A három, itt bemutatott, egymástól keletkezési időben és jellegben is elváló műcsoport az alapvető összefüggéseken, stilisztikai összekapcsolódáson túl három eltérő szólamot szólaltat meg. A falra került Befejezhetetlen sorozat című műegyüttesének darabjai a felületek téri rétegzettségére és ellentétére, a fakturális differenciákra, az áthatási kísérletekre hangolt kompozíciók. A vertikális tengelyre felfűzött tömör, zárt, illetve résszerűen szétnyitott test-plasztikák – amelyek az alapvetően nyugodt, súlyos jellegük ellenére is hordoznak valami veszélyes fenyegetés-érzetet – egészen más atmoszférát indukálnak, mint az egy-két évvel korábban készült huzalszobrok, amelyek téri gesztusokként, a véletlenszerűségeket és a határozott alkotói szándékokat ötvözve rögzültek. A huzal, vagy a drót szobrászi alkalmazásának is több évtizedre visszanyúló hagyománya van az európai szobrászatban – itt Alexander Calder, Hans Uhlmann és Norbert Kricke műveire kell utalnunk, akik téri vonalakként érzelmezték ezt a furcsa plasztikai eszközt – és a szobrászat hagyományos testiségével, tömegszervező voltával szakítva új térszervezői lehetőségeket, a tér anyaggal megtestesített vonalakkal való behálózásának leleményét aknázták ki. A felemelkedő és aláhulló, a megszokott statikai viszonyokat, a nehézkedési törvényt látszólag kijátszó, az önmagába gabalyodó és egy-egy határozott mozgást, vagy erőhatást, irányt is tükröztető kötegek, a kitörési lehetőségeket kereső elszakadások a téri konstrukciók különleges közegeit teremtik meg Kopasz Tamás plasztikai világában is.

  Ám dolgozzon a testtel vagy a vázzal, formáljon tömegeket vagy felületeket, egyengesse vagy rombolja anyagát, szervezzen statikus vagy mozgalmas tömeget, helyezze konstrukcióját sík elé vagy dinamikusan a térbe, műve sugározzon higgadt gondolatiságot vagy legyen áthatva a szenvedélyes érzelmekkel hajtott gesztus erejével és lendületével – Kopasz Tamás művészetének, szobrászatának alapvető dilemmája, hogy a durvaságokból, a nyerseségekből, a keménységekből, az élességekből, a szürkeségekből, a kaotikus kavargásokból hogy menthető ki a szépség elveszett illúziója?

 

                                                                                                          Wehner Tibor

(Elhangzott 2007. január 26-án, a budapesti Visual Art Grand Hotel Galéria kiállításának megnyitásán)