(recetativo) Atalanta: „Tartóztassátok fel, ó, barátaim; ez engem illet...” – nekiront a vadkannak. Meleagro dárdájával a vadkan felé döf, de nem találja el: „Keblem lesz a pajzs.”
Atalanta megsebzi a vadkant, amellyel aztán a többi pásztor végez: „Dárdám elől nem menekülsz.” Meleagro: „Ó, sors! Legyen a szíved gyengéd, ha már a karod ily erős.”
Atalanta (ária): „Elnyertem a győzelmi pálmát, s lelkem mégsem vidám. Egy még szilajabb vaddal is meg kell küzdenem, s nem tudom még, legyőzöm-e.” (Da capo)
(Haendel: Atalanta. Zentai Éva fordítása)

Föld, víz, levegő, horizont, zenit. Kopasz Tamás birokra kel az univerzummal, üstökön ragadja, és a vászonra rántja. Ecsete Haendelre táncol. Újra és újra felírja a dallamot. Szökken a ritmus, fröccsen a festék, amott szúr, emitt lágyan megfolyik. Szíve gyengéd, ha már a karja íly erős.
A barokk polifon kiszámítottság, arányrendszer és ellenpontozás, szólamok szétfutása és összerendezése. Az előadás érzelemmel telített, improvizatív. A barokk megnyugtat és felkavar, lecsendesít és tettekre ösztönöz, fénnyel áraszt el, és sötét verembe lök.
Kopasz Tamás ellenpontoz, dekoratív színfoltok kerülnek a vászonra. Kivár. Vadul futnak a festékpászmák, mindig csak felülről lefelé: „nálam a horizont is zenit” – mondja. „Egy még szilajabb vaddal is meg kell küzdenem, s nem tudom még, legyőzöm-e.” Ecsetével lerombol minden dekorativitást.
Lehet-e pogózni barokk muzsikára? Lehet.

Rockenbauer Zoltán

 

KOPASZ TAMÁS FESTMÉNY UNIVERZUMA
„...minden az anyag – minden a szellem; a hangsúly, hol
a matérián van, hol a lényegen; a szerkezeten vagy a funkción, az
atomokon vagy a mintázatokon, a hullámokon vagy a részecskén.”
Arthur Koestler: Alvajárók
(Európa Könyvkiadó Budapest, 2007) 35-36. o., ford. Makovecz Benjámin.
első megjelenés Arthur Koestler: The Sleepwalkers, Hutchinson 1959)

Terra, Aqua, Aeris. Föld, Víz, Atmoszféra.
Terra Incognita a fehér vászon.
Terra Nova a felfedezés, az Új Föld.
Az ismeretlenből megszülető kép.
Festék, ecset, vászon, zene Kopasz Tamás nagy hadron ütköztetője.
Zene energia és szállnak a festék bozonok.
Elementáris, tandorisan Elem-entáris/Elemen-téris,
Elem-eksztázis.
Händel, Bach és performatív, pre-meditatív metál.
Festés, rajzolás, térformálás.
A síkba feszített Univerzum.
Éjszaka, sötét, fény-hasadék.
Ismeretlen, pokoli, angyali, éteri. Szerethető, vad, szenvedélyes.
Fény, fény, fény és mindig jön a fény.
Nappal, felhő színek, csend-hasadék.
Sűrűsödés, intenzitás, izzás, tombolás. Csend, béke.
A szférák zenéje.
Festék Univerzum.
A festék a világmindenséget alkotó anyag.
Feketék, fehérek, sok fekete.
Kékek, sárgák, zöldek, vörösek, okkerek.
Málnák, türkizek, rózsaszirom-színek.
Föld színek, Hold színek, Víz színek, Levegő-tiszta színek.
Festék csomók, festék folyók, zen-nyugalmú színmezők.
Megfagyott gesztusok.
Akció, meditáció, akció. Csend.
Zene, zene, zene, csak zene.
Zabolátlan eksztázis, koncentráció, átszellemültség.
Harmónia, egyensúly, rend.
A kozmosz csodálata. A festészet hatása az Univerzumra.
A festés mámora. A boldogság lehetősége.


Hegyeshalmi László

 

„Folyamatosan munkálkodó, szaggatott szorongás.”
Van egy festményem Tamástól, ami szerintem engem ábrázol, de lehet, hogy csak én látom a szinte monokróm (bizonyos fénytörésben inkább sötétlila, máskor grafitszürke vagy fekete, olykor sötétbarna) kusza vonalak között a vonásaim. És érdekes módon leginkább akkor, ha kellőképp levert vagyok. Olyan, mintha a depresszióm lenne feltéve a vászonra: az elsőre nyugodt, ovális arc, és benne a folyamatosan munkálkodó, szaggatott szorongás. Tamás legtöbb munkája ilyen szerintem – a vonalak burjánzanak, mégis valami erő összehurkolja, egymás mellé kényszeríti őket. Illeszkednek bárhová, nyugodtan fekszenek a falon – egészen addig, míg hosszan el nem időzünk előttük
Berzsenyi Fohászkodás című versében („Téged dicsőít a zenit és a nadír”) találtam meg először ezt az összhangot, mikor egyetlen sorban (Tamásnál ugye képben) összeolvad a horizont, és mindegy, fent vagy lent vagyunk, az egész csak egyben, egyként értelmes. Minden képben felfedezhető a teljes sorozat, mintha csak a látóhatárt kémlelnénk egy tengerparti séta közben. Az ég nyugtalanul ömlik a vízbe. Majd vissza. A földet alig érintik közben.
Mivel az új sorozatot is Händel inspirálta (az Atalanta), úgy vélem, nyugodtan beidézhetek egy szövegemből, melyet még Kopasz Tamás 2006-os megnyitójára (amelynek inspirálója az Ariodante volt) írtam. Bár a mostani festményeken megjelent egyfajta erőteljes, lüktető kék, ami mintha szétlökné a máskülönben csak belül, rejtetten pulzáló kompozíciót, a művek erős rokonságban állnak egymással, így az akkori impresszióim máig érvényesek.
Első találkozásom Kopasz Tamással és a barokk sorozattal (részletek)
Sokáig kellett keresnem a barokkot a képeken. Mitől is az? A barokk zenében újdonság többek között a szenvedélyes dallamosság, valamint a női hang megjelenése. Miután sokáig néztem a festményeket, elkezdtem látni rajtuk a női hangot. Talán épp a szinte minden képen (nem csak ebben a sorozatban) jelen levő lila színben. „Tulajdonképpen mi bajod neked a lilával? – kérdezte Tamás. – Igazából az nem is lila, az túl egyszerű lenne… mondjuk úgy, sápadt vörös... Soha nem gondoltam, hogy lilát használok.”
Felcsendült Händel Ariodantéja, melynek hét áriája ihlette a festményeket. „Már rég megfestettem a képeket, mikor megtudtam, hogy Ariodante  férfi” – mondta Tamás, és ezzel még inkább aláhúzta számomra azt, hogy a képeit úgy lehet érteni, miként a zenét. Kedvenc barokk költőm, Rimay János versében a „ne torkoskodjunk, mint vízi hüvelvény” sor tetszett a legjobban. De nem tudtam, mi lehet az a vízi hüvelvény, megnéztem hát a régi magyar szótárban. Első örömömet, hogy a címszó létezik, rögtön beárnyékolta, hogy a magyarázat ennyi volt: „Vízi hüvelvény – Jelentése ismeretlen. Egyetlen előfordulása Rimay Kerekded ez világ című verse.” Gondoltam, hogy én ilyet nem tudok. Ehhez én túl egyszerű, túl földhözragadt vagyok. Maradt tehát a szöveg. Abban könnyebb kitérni, magyarázkodni. Meg már egy csomó gyümölcslikőrt is megittam, jöttek az egészen más asszociációk. Nehezen vettem búcsút a képektől, de sietnem kellett. „Kitalálsz? – kérdezte Tamás. – Tudod, a rácsoknál...” „Nem vagyok hülye” – vágtam közbe. Aztán persze eltévedtem a barokkos lépcsőházban. Lejutottam a pincéhez. Néztem a gerendákat, a baljós félhomályt. Egy pillanatra teljes sötét lett, aztán a beszökő fény egyetlen lilás csíkot mázolt a falra. Na jó, lehet, hogy sápadt vörös volt…

Karafiáth Orsolya, 2013. okt. 02. Magyar Narancs online


A kiállítás megtekinthető: 2013. október 26-ig (naponta 10–18 óráig, szünnap: vasárnap). Veszprémi Művészetek Háza, Csikász Galéria, Veszprém, Vár u. 17.