Ronda, de szép

Kopasz Tamás ...reneszánsz... című kiállítása

Ha már egy reklám-szlogen, forradalmian hat a közízlésre, egy képzőművésznek különösen fontos lehet efféle megújításba fognia a saját, tehát az autonóm művészet eszköztárával. Már a huszadik és valószínűleg a huszonegyedik század művészete is, meglehetősen megváltoztatták-változtatják esztétikai kategóriáinkat, a "szép"-ről alkotott fogalmunkat. A múlt (ez esetben a reneszánsz) és jelen kulturális-vizuális megnyilvánulásaira kérdez rá a hazai kortárs piktúrában és plasztikában, valamint saját alkotói közelmúltjában-jelenében Kopasz Tamás is.

Kopasz  akár korábbi, akár most bemutatott műveit nézzük - valamiféle dionüszoszi művészetet művel, melyekben a psziché mélyebb tartalmai iránti érdeklődés érhető tetten. Érdeklődése hevenynek is nevezhető, hiszen az efféle infernális mélységekben turkáló és transzcendens magasságokba nyúlkáló alkotói viszonyulás aligha ég harminchat fokos lázban csupán. Művein az absztrakt expresszionizmus éppúgy jelen van, mint az akcionizmus és a lírai absztrakt is. Eszünkbe jutnak Rauschenberg préselt, applikált képei, a tűzzel festő Yves Klein, a poranyagokat vegyítő Tapies és a stílus egyik apostola, Emil Schumacher. De Kopasz nem utánoz, szertelenül alkalmazza az informel és az akcionizmus módszereit, lelkialkatának megfelelően.

Korábbi munkái közül a Szerelmes képek túlfűtött lelkiállapotról, robbanó belső feszültségről tanúskodnak és egyben az anyaggal való küzdelem lenyomatai is. Rituális falak ezek, átélt események szenvedéses-szenvedélyes nyomai, erős ösztönös, irracionális töltéssel. Míg imént említett sorozata - durva felületei, véletlenszerű, dekomponált részletei, szabadon csapongó gesztusai - egy romlott világ megtestesülésének tekinthetők, addig az Aranykor ciklusnál egyensúlyba kerülnek a véletlenszerű és tudatosan alakított minőségek. Az Aranykor egyszerre idézi fel a vad társadalmak "primitív" tisztaságát és a civilizált ember Árkádia iránti vonzalmát, amit Poussin óta Gauguintól Rodinig oly sokan éreztek.

Míg Rézkor-sorozatát inkább téralakító gesztusok jellemzik, Bronzkor című munkái már síkhoz kötöttebb, kihűlt gesztusokkal operálnak, archaikus időtlenséggel teliek. Ornamentika-sorozatának képein írásjelek szerveződnek repetitív hálókká, az antikvitásból ismert jeleket látjuk, beégetve, eltakarva, szinte tönkretéve.

Legújabb kollekciójának is, eddigi saját hagyományát követve, egy kultúrtörténeti korszak nevét adta címként. Kopasz felelősségteljes művész, aki azt is mondhatjuk, a kötelességét teljesíti, amikor a kultúrá(k)ra, az anyagi és szellemi dolgokhoz való viszonyulás mikéntjére reagál. Megidézi, átértékeli, megújítja, újjászüli a re-naissance kor egyik műfaját, a portrét. Ezzel ugyanakkor firtatni kezdi az emberhez, a testhez, a szellemhez - így az emberfelettihez, az anyaghoz, a teremtéshez való viszonyt is. Az arc mögötti világot kutatja, s ehhez a festészeti vagy szobrászati matéria mögé nyúl. Facsarja a festék-húst, térbecsavarja a vasat, gyúrja, patinázza, égeti a gipszet. Kopasz művei a művészet ősi, írásbeliség előtti rituális korának beavatási kellékei, de mindig frissek, megújulást hordozók és személyesek. Most is saját, személyes, intim reneszánszába avat be: használhatatlan sisakokat, értelmetlen vérteket kreál, melyek mögött és körül öntörvényű organizmusok burjánzanak.  

Kiállított festményein Kopasz a reneszánsz festészet több trattato-i elemét következetesen, de progresszíven alkalmazza, kidolgozza a gesztus-sfumatót és a gesztus-chiaroschurót, de ahogy egy reneszánsz polihisztorhoz illik, a szobrászatában is. Festményeinek olykor merész színhasználata, zsigerekre ható és húsra emlékeztető buja anyaga netán egy saját barokkját készíti elő?  

Az emberi agy jellegéhez hasonló matériát sikerült előállítania gipsz és más anyagok segítségével, ami nem a leggusztusosabb mondjuk kulináris értelemben, de miért, az agytekervényeink kocsonyája az? Kopasz egész munkássága tele van mennyei és pokoli tartalmak "anyagaival", amint egész életünk az anyaméhtől a földanya méhéig véres valóság. Az az egyszerre misztikus és racionális "húsközeliség", ami mostani tárlatának egyik legjellemzőbbje, éppen a gótika és a reneszánsz fordulóját, a középkor és az újkor határmezsgyéjét fémjelzi.  De Kopasz Tamás nem antikizál, nem is nosztalgiázik, mai önmagunkat - ha lehet egyáltalán az ego-t ennyire aktualizálni - fordítja ki, fém-jelzi.    

Plasztikáin Kopasz úgy gyűri a fémszalagot, mint más az újságpapírt. A hagyományos műfajokban egyébként jártas művész mostanság tehát lemezollóval mintáz, fogóval (térben) fest, fémnyesedékkel, gipsszel és hegesztőpisztollyal (térben) rajzol. És ez csak annyira furcsa, mint egy monitoron keresztül flörtölni, bevásárolni vagy háborúzni.

Kopasz Tamás szobrai, bár rendkívül asszociatívak, leginkább fejekhez hasonlítanak. A fej, az arcmás (ikon) az európai kultúra egyik önmeghatározási eszköze, az intellektus jelképe. A portré antik kultuszát a reneszánsz kora eleveníti fel, hogy előtte az ikonoktól a gótikus szobrokon át aztán a barokkon keresztül majd a modernizmusig és napjainkig keresse helyét, követelje létjogosultságát e műfaj. Így egyszerre válik Kopasz - különböző közelségű - rokonává Rubljovnak, a quattrocento mestereinek, Rembrandtnak, van Goghnak, Rodinnek vagy a főleg időben közelebbi Francis Baconnek, illetve Vajda Lajosnak, Birkás Ákosnak, Gaál Józsefnek. De a Godot Galériában most bemutatott Kopasz-művek éppúgy lehetnek felnagyított mutáns magok, nyitott geoid planéták, mint kifordított fejek vagy XXI. századi viselet-leletek.

 Kopasz Tamás, gondolatainak-indulatainak imaginációit a reneszánsz, egy XXI. századi perszonális reneszánsz fényében fürdeti, mégse válnak szolárium-mázassá, anakronisztikus utánérzésekké. Szellem és anyag olyan szinbiózisának vagyunk tanúi, ahol "az anyag - tömény szellem" hamvasi gondolata ölt testet (fejet).

 

                                                                                                                     Tolnay Imre